,Utolsó feltöltés: 2009.01.23.

 

 

                                                                                                                               

                                                                                                                               

H A D I F O G S Á G

 

 

BEVEZETŐ:

Jelen leirás elsődlegesen saját átélt élményeim, és megmaradt jegyzeteim, időközbeni kutatásaim, továbbá a későbbiekben neglátogatott valamennyi egykori színhely felkeresése alkalmából látottak alapján készült.

Szándékában csatlakozom az „ÉLETUTAK” anyagához, s bár a lágerekben számos nemzet katonája volt sorstársunk, elsődlegesen a bajtársaimmal együtt átélt élményeimet rögzítem, és igyekezetem csupán a kuriózumok jelenítésére szorítkozik.

Az „ÉLETUTAK”-ban felsoroltak közül:

Csicsery Zsigmond, Gérecz Attila, Mikófalvy Ferenc, és Mordényi Endre bajtársak voltak együtt, szinte az utolsó napig, továbbá Péntek Róbert Vovesig,  de a hadifogságba esett 12 fő közül további 2 fő orosz hadifogságba került, nevezetesen  Rédey Tamás, Sujánszky Jenő, akik még Magyarországon 1-4 hét alatt megszöktek, vagy szabadultak. Klf. angol lágerekben voltak: Gyepes Dezső, Hiripi Lajos, Laczkovicz Dezső, Papp László, Széll Kálmán. Végig velünk volt még kb. huszonöt 3-ik üteges bajtársunk is, közülük többen is ott töltötték még a telet is - végig sátorban.

. A hadifogságot elkerülte: 4 fő, igy Dlabács Gyula, Fister Károly, Magoss János, Ybl Miklós.

 

 

 

 

 

 

USA katonai közlöny címlapja. 1989.

 

 

Majdnem Angliában kötöttünk ki!

 

 

TÖRTÉNELMI ESEMÉNY – SZÁMUNKRA:

A nevezetes nap, és helyszín: 1945 április hó 22-én hajnalban 05 órakor a Bajorországi Tirschenreuth város melletti erdőben történt. Ekkor még saját sátortáborban töltöttük utolsó éjszakánkat, s egy magyar katona bekopogott minden sátorba, és röveden közölte:” Hadapród Úrak, az amerikai parancsnok üzeni, hogy hadifogságba estünk, s 10 h-ra jelenjünk meg a város főterén”. Kezdetnek nem is hangzott rosszul!

Összepakoltuk személyes felszerelésünket /puskáinkat előző este himnusz eléneklése közepette az erdőben elástuk /, és gyalogmenetben levonultunk a dombról a város határáig, ahol már az amerikai fegyveres kiséret várt, s ők vezettek be a főtérre.

 

Hadapródok menetelése a gyűjtőhelyre, immár fegyveres kisérettel.

 

 

 

 

 

 Fotók: Sára Sándor dokumentumfilmjéből. 1989.

 

 

A főtér mai látképe, ahová bevonultunk. Fotó: ME. 1991.

 

1.sz.Láger. 2 nap. Tirschenreuth.    1945.április hó 22.

Kisérettel tényleg időben megjelentünk, ahol már sokezer, főleg magyar katona volt. Ők szintén a környező erdőkből jöttek le. Volt más tüzéralakulat, ludovikás, és társ hadapródiskola, s  egyéb fegyvernem katonája. Fogadóbeszédet nem mondtak, viszont éjjelre egy kerámiagyár műhelyében helyeztek el bennünket. A földön feküdve másnap reggel nem ismertünk egymásra, mindenünket fehér gipszpor borított. Az egyetlen, és utolsó eset volt fogságunk idején, hogy épületben laktunk, és nem a szántóföldön.

 

2.sz.Láger. Bayreuth. 2 nap.

Utazás teherautókon, 40,60,100 fő/gk, s a felszállások praktikus kivitele, mely  később is előfordult: a gépkocsik a sor mellé állnak, az Ami közli, hogy hányan szálljunk fel, de csomag nélkül, majd ők feldobálják a csomagunkat, mely a zsúfoltság miatt csak a fejünkön fér el, még be sem fejeződik a feldobálás a gk. elindul, s véletlenül mindig ott marad 2-3 csomagunk. Tökéletes  az együttműködés közöttük! A táborban ellátás alig, rossz idő, motozás, szabadban földön alszunk, de még megvan a felszerelésünk, bár elkezd hiánycikké válni.

 

3.sz.Láger. Kulmbach. 2 nap.

Utazás tehergk-n. Beköszöntött az esős idő, nagy sár, rengeteg hadifogoly. Éhesek vagyunk. Motozás, sok értékünket elveszik.

 

4.sz.Láger. Würtzburg. 4 nap.

Az idő némileg javul, tehergk-val utazunk, a néger sofőrök őrülten vezetnek a csodálatos hegyi tájakon keresztül. Itt már eddig ismeretlen, új élményekkel találkozunk. Amikor a városba érünk, egy nagy téren várakozunk rengeteg német hadifogollyal együtt. Kiválik egy német, aki meg akar szökni, s órditozza, hogy haza akar menni a feleségéhez. Szemünk láttán rettenetesen  összeverik az őrök, majd elcsendesedve visszaáll a sorába. Gk-n megyünk a városközpontban levő táborunkba, első lakóként egy frissen kiépitett szögesdrót lágerba. Két szektor van össz., mindegyik normál telek nagyságú. Magyar-német vegyesen, kb.2000 fő/rész. Élelem alig, éhesek vagyunk, sokunknak hasmenése van. A keritésen belül nincs kiépitett latrina, ezért dolgunkat mindig kicsit arrébb végezzük, s másnapra már a terület felére szorulunk össze, de a kerítést 3 méteren belül nem szabad megközeliteni, mert lőnek, mint mondották. Szabadban földön fekszünk, mint későbbiekben is annyiszor. Nekem a keritéstől 4 méterre jutott hely éjszakára, s halljuk, hogy valaki orditozik, s    látom, hogy közelemben nekimegy a keritésnek valaki,  és mászik fel rája.

Egy rövid felszólitás, és máris lövések, s ott hal meg agonizálva a dróton a tegnapi német, aki addigra már teljesen bedilizett a hazamenés szándékával. Másnap délben szedték le a keritésről, immár 3 méter magasról.

Még egy itteni élmény, de ez derűsebb: kb. 700 méter távolságra vagyunk a  látványban kiemelkedő vártól. Egyszercsak látjuk, hogy 2 nagy lobogót helyeznek  ki a toronyba, az egyik amerikai, a másik pedig véltük azt, hogy magyar. Nagyon megörültünk, mert naivan azt hittük, hogy megjött egy magyar parancsnokság, s ugyebár hamarosan megyünk haza. Egy napba tellett mire kiderült, hogy az egy francia zászló, s a kék színét mi zöldnek véltük. Ez volt az előjele, hogy hamarosan francia felügyelet alá kerülünk, de akkor nem gondoltunk ara, hogy még franciaországba is kivisznek bennünket.

 

 

 

A Würtzburg-i vár, melyet napokig  bámultunk. Fotó: ME. 1991.

 

 

5.sz.Láger. Bad Kreutznach-Bretzenheim. 52 nap.

Az első eset volt, hogy Würtzburgból vasúton utaztunk, de lezárt wagonokban. 60-70 fő/ wagon. Az út rettenetes hosszúnak tünt, kb. 2-3 nap, útközben még vízhez is nehezen jutottunk, élelem semmi. Dolgainkat konzervdobozba intéztük, majd kiöntve, abból ittuk a vizet, ha adódott. Harmadik nap esős reggelén megáll a vonat egy pusztaságban,  s halljuk, az őrök kiabálnak, hogy kiszállás. Mi azt hittük, hogy  végre csak kapunk valamit enni, ezért nem is vittük magunkkal felszerelésünket. Érzéki csalódás volt csupán, mert sorbaállitottak bennünket, s szinte futólépésben hajtottak a kb. 5 km-re levő városszéli táborhoz, szinte első lakóként, ami akkor még csak egy csupasz szántóföldi terület volt, cseperedő gabonával. Aki nem szedte  elég gyorsan lábait, annak pisztolyával a lába mellé lőtt az Ami. Piszok jól tudtak lőni, senkit sem találtak el!

Az ottani táborélet első 3 hete maga a borzalom volt. Az eső végig zuhogott, mindenünk átázott, nem tudtunk megszáradni, s a zsúfolt nagy tömeg a szántóföldet  20-30 cm. mélyen sártengerré dagasztotta. 2-3 napig még ivóvízhez sem jutottunk, 6-7 napig élelemhez sem. A kb. 30 méteres látókörzetemben napi 6-10 halott volt reggelente, amit sokszor nem is tudtak aznap elszállitani.

A halottak nagyobbrésze a németek közül került ki, magyarok elvétve, bajtársaink közül egy sem. Nagyon éhesek voltunk, s mindenki próbált valami megoldást találni a túléléshez. Ki gyökeret talált, ki lucernát, ki mást, én a földet túrva fagyott krumplit találtam, s azt rágtam. Itt történt először, de nem utoljára, hogy 4 napig semmit sem ettem, a három nap az többször is előfordult. Egy idő mulva annyira kezdtek lötyögni a fogaim, hogy attól féltem, hogy kihullanak. Kb. 3 hét elteltével kezdett rendeződni a helyzetünk, a tábort bekeritették, őrtornyok 100 méterenként, felállt a tábori konyha, s napjában egyszer levest, vagy 90 fő! részére egy db. 1 kg-os konzervet, vagy 80 fő! részére egy db.kenyeret kaptunk.

Megszünt  az esős időszak, kiszárítottuk ruháinkat, s itt rögzítem, hogy legtöbbünknek még a köpenye-pokróca, meg sok mindene is a wagonban maradt. Néhány nap múlva páran mehettek az állomásra munkára, ahol értesültek, hogy a szerelvényünkből minden ottmaradt felszerelésünket kidobáltak, s elégették, de előzőleg „átnézték”. Az időjárás viszontagságai ellen későbbiekben úgy védekeztünk, hogy a földbe 1 m. mély gödröt ástunk, és katonai sátorlapból sátortetőt készítettünk, melyben mértani pontossággal 6-an fértünk el.

A palota lakói: Bebesi Béla, Filkey Lajos, Máté Gábor, Sulacsik László,és Vajda László 3-ad évesek, és  az ide befogadott Mordényi Endre 1. éves bajtársak voltak. Köszönet érte!  /xx kieg.utóiratnál./

Ez már egy szuper lehetőség volt, ami nem mindenkinek adódott. Akik nem rendelkeztek sátorlappal, azok szintén gödröt ásva a konyha körül található kartondobozokból készitették ugyanezt, de az gyakran beázott. Igy járt Nagysolymosi István szintén  1. éves bajtársam, aki megfázva tüdőgyulladást kapott, s a lágeren belüli eü. sátorba került, de ottléte alatt bennünket továbbvittek, s ő egyedül ottmaradt. Felépülve, kirakták a közeli faluba egy gazdához, ahol egy kocsmában szolgált fel kb. 2 évig! hadapród egyenruhában. Nagy sikere volt, s 1947 nyarán érkezett haza, bár alig akarták elengedni.

A sátras-gödrös megoldáshoz az kellett, hogy a sártenger megszünjön, s nagyobb területhez jussunk. Az élelemhiány miatt annyira legyengültünk, hogy napi 20-22 órát aludtunk, s az ébredés is ájulást követő ébredéshez hasonlitott. A szervezet annyira kiürült, hogy én pl. 22 napig nem voltam „ott”. Akkor még osztozott fogolysorsunkban Dr.Arató Géza alezredes Úr, az iskolánk főorvosa, aki nem rendelkezvén semmi gyógyszerrel, azt a nagyon komoly parancsot adta, hogy vagy produkálok valamit,  vagy bélcsavarodás következtében már csak 1-2 hetem van hátra. Komolyan véve a dolgot, tűző napon 8 órán keresztül egy gerendás latrinán lógva, szültem  kb. 50 grammot. /bocs!/ Végül is megindult a dolog.

Valószínűleg hasonló gondokkal küzdött különböző mértékben sok más bajtársam,  így az 1-évesek közül Bakonyi Csaba, Mohay Jenő, Puskás Csaba, Sopronfalvi Hugó, továbbá a máshol még nem nevesített Asbóth László, Horváth Lajos, Dobó István, Fekete István, Keveházi László, Késmárki Tamás, Nényei László, Pálfalvy Gyula, Prileszky István, Szabó Imre, és Szűcs István, továbbá a 1.üteges Pintér Tihamér fogolytársam is.

 Osztálytisztjeink közül eme táborban már eléggé kevesen voltak velünk, mert öket Tirschenreuth-ban, vagy azt követően már máshová helyezték, de velünk volt még Galamb István szds. Úr,  és Mesterházi Ferenc fhdgy. protestáns lelkész Úr, továbbá a már emlitett Dr. Arató Géza alezredes Úr.

Május hó 9-re virradó éjjel nagy lövöldözés volt valamennyi őrtoronyból, már azt hittük, hogy ismét közeledett a front, de reggelre kiderült az ok: vége a háborúnak. Nagy lelkesedéssel fogadtuk a hirt, bízván azt, hogy másnap indulunk haza, de ez csak nem akart eljönni.

Már június hó vége felé jártunk, amikor sikerült a  vonaton maradt köpenyem helyett egy nagyméretű német katonai köpenyt szerezni. Nagyon megörültem, mert volt végre mivel takaróznom, de ez hamarosan komoly problémát is hozott számomra.

Nagyjából igy telt az 52 napunk!

Az irodalomból fellelhető adatok: április hó közepe táján érkeztek az első hadifoglyok, a teljes területe 210 hektár. Össz. fogadott létszám: kb.180.000 fő, a mi otttartózkodásunk idejében kb. 100.000 fő.

A mi eltávozásunkat követő néhány hétben hatalmas járvány tört ki, melyben kb. 15.000 fogoly halt meg. A közeli meglátogatott temetőben állitólag 18.000 halott van, még magyarok is. A járvány következtében kezdődött a tábor áttelepülése az átelleni Bretzenheim-i községbe, ahol a nagy emlékmű áll.

A tábor 1947 novemberében került végső felszámolásra, s 1995-ben az 50 éves jubileum kapcsán  nemzetközi ünnepség, és kiállitás is volt, melyen kis küldöttséggel képviseltük bajtársi kőrünket.

 

 

Igy néztünk ki mi is!       Fotó: USA katonai közlöny. 1989.

 

 

Ez már a konszolidált időszakban volt.        Fotó: USA katonai közlöny 1989.

 

 

 

Az egykori tábor távoli látképe a domboldalon, a kisebbik emlékművel.   Fotó: ME. 1991.

 

6.sz. Láger. Voves. 3 nap.

Igyekeztünk otthagyni rossz emlékeinket, s  2-3 napos vonatos utazással haladtunk nyugat felé, csak azt nem tudtuk, hogy hová. Az utazás körülményei hasonlók az előzőékhez, lezárt wagon, étkezés talán egyszer. Második nap hajnalán kitekintve a rácsos ablakon, látjuk, hogy éppen most haladunk át a luxemburgi vasútállomáson, s nemsokára elértük a francia határt. Párizs panorámájában  látjuk a Eiffel tornyot, s a külvároson áthaladva vonatunk hamarosan megáll a célállomáson, Vovesban. Ez közel van a fővároshoz. Zsúfolt láger, valami étkezés van, szállás a szabad ég, de megszállnak bennünket az idegenlégióba történő jelentkezés végett a szervezők. Egynéhányan jelentkeznek, így más alakulatbéli magyarok is, de Péntek Róbert bajtársunk, aki végül 8 kemény évet tölt el Afrikában, fegyelmezett, kitüntetésekkel teli jó francia katonaként, továbbá Vladár Endre bajtársunk is, aki 5 évig szolgált szolgált a légióban.

Más érdembeli dolog itt nem történt.

 

7.sz. Láger. Foucar-Ville. 20 nap.

A Voves-i vasútállomáson gyülekezünk, szokás szerint történik a bewagonírozás, azaz lista alapján megy a névsorolvasás, s ha valaki hallja a nevét, „JA” vagy „Hier” és felszállni. Német csoport a soros, s a csoport végén a wagonba csak 59 fő jön össze, egyvalaki hiányzik. Ott állunk a közelben, s az Ami meglát engem a német köpenyben, véli azt, hogy én is német vagyok, és lista nélkül felszállit. Velem akár elszámolni sem kellett volna! 2 nap és éjjel keresztül vagyok egyedüli magyar, de nagyon bajtársiasan visekedtek velem, még az egyszeri étkezésnél is igazságos elosztással. Nagyobb bajom az az érzés volt, hogy elszakadtam saját társaimtól, hiszen azt nem is tudtam, hogy akár mi, akár ők hová mennek. Végre megérkezünk valahová, és leszállítanak bennünket. A kisváros neve: Ste-Mere Eglise. Német foglyok jelentős többségben, tőlem távol a bajtársaim, s a menetet gyanűs gyorsasággal megindítják a közeli 4-5 km. távra levő Foucarville-be. Hamarosan vár bennünket az út 2 oldalán a lelkes-hazafias lakósság, s elkezdenek bottal-husánggal ütlegelni, lincselni.

Megint ráfáztam a német köpenyre, mert engem is annak néztek. A jóval előttem haladó bajtársaim kevésbé részesültek az akcióból, de bennünket – németeket- jól elcsépeltek. Jómagam 3 ütést kaptam a hátamra. A végén már futólépésben haladtunk, s 1 óra gyalogmenet végén elértük a tábort, de addigra menetközben előrefurakodtam, s elértem a bajtársaimat. Igy értük el a tábort, mely néhány nap alatt nagyon rendezetté vált az állandó fejlesztés következtében. Kialakitottak egy elkülönitett tiszti lágert is, s mint várandós tisztjelölteket bennünket is ott helyeztek el a „gáláns” franciák.

Sátor elhelyezés, rendszeres étkezés, és tisztálkodási lehetőség, távoli rálátás a tengerre, bár attól csupán 3-400 méterre voltunk, de a domborzat miatt csak a 10 km-re levő távoli parti részt láttuk.

Érdekességként említem,hogy a lágerünk sarkában egy sátorban 23 magyar tábornok fogolytársunk is volt, de ők nemigazán igényelték a társaságunkat.

Az időjárás végig tökéletes volt, végre. A helység neve sokat szerepelt a  partraszállás idején, ugyanis annak legnyugatibb része volt, amit  ejtőernyősök szálltak meg. Bizonyára sok olvasó előtt ismert azon történet, hogy egy ejtőernyős a templomtornyon fennakadt, s onnan nézte végig 1 napon keresztül a harcokat.

A kisváros neve a már emliett Ste-Mere Eglise, amin keresztül  oda-vissza  gyalogmenetben megfordultunk.A tengerparti erődökből ma is sok látható, igy  ízelítőül csak egyet mutatok be, ami a táborunkhoz igen közel helyezkedett el, de mi azt akkor nem láthattuk.

 

Nevezetes helyen volt a táborunk. Fotó: Internet.

 

A ma már békés utca végén volt a táborunk.    Fotó: ME. 1991.

 

 

Mi azon napon már távol voltunk, de amúgy sem lettünk volna hivatalosak. Fotó: HIM.könyvtár.

 

vitéz Wattay Antal altábornagy Úr arcképe.   Fotó: Internet.

 

 

Egy lövegállás a táborunk közeléből.      Fotó: Internet.

 

8.sz. Láger. Cherbourg. 48 nap.

A néhány órás utazás egy élmény volt számunkra, mert alacsony oldalfalú nyitott wagonokat kaptunk, szinte a platón utaztunk. A vasúti végállomás a kikötőben van, a hajók szinte a sínek mellé állnak. Onnan 2-3 órás gyalogmenet a 6-7 km-re levő, de a tengerparthoz közeli táborba. Utunk számos háborús, hatalmas erődépítmény mellett vezetett. A táborviszonyok eléggé rendezettek, de mindig éhesek vagyunk, jó tisztálkodási lehetőség, sátoros elhelyezés földön fekve, és végig gyönyörű idő.

Egy igen sajátos helyzet: 2-3 naponként sorakozó, futólépésben a táboron kívülre, felső ruha le, s a balkart feltartva futás vissza. Megszállottan vadásztak az SS jelzésre, azaz rájuk. Félelmetes a szituáció, mindig találtak a németek között néhányat, s azt hittük, hogy máris viszik őket a börtönbe. Telnek a napok, észleljük azt, hogy a rálátásos, hozzánk közeli zsúfolt láger az egy gyűjtőláger kizárólag számukra, s a látott sorakozók száma az étkezésekhez, és a kondiciójuk sokkal jobb volt a miénknél.

Itt adódott először, és utoljára, hogy  Vöröskeresztes postai  formalapon értesitést küldhettünk családunknak, hogy élünk, és vagyunk, mely precízen  haza is érkezett 9 hónap múlva.

Egyszer-kétszer lehetőségünk volt végre, hogy külső munkára menjünk. Ez számomra abbol állt, hogy a kikötőben az elsüllyedt hajókról kellett kirakodni. Mindig találtunk valami elázott élelmet, amit próbáltunk eldugni, de erre az őreink nagyon vadásztak, s nekem csupán egyszer sikerült egy elázott 4 db-os kis cigarettás csomagot becsempésznem, amiért viszont szálanként 1 vacsorát tudtam szerezni. Ez egy méltányos ár volt!

Megtudtuk, hogy táborunk egy külön részlegéből inditják a fogolyszállítmányokat Angliába, s bennünket már elő is jegyeztek, de végül ez elmaradt, és 48 nap multán hazafelé vettük az irányt.

Gyalogmenetben a már ismert útvonalon elhaladtunk egy sor lehullott V1. rakéta mellett is, megtapogatva azokat.

Aznap, és másnap nagyon sokunknak hasmenése volt, ugyanis tipusmegoldásként indulás előtt 1-2 nappal zsírt is tettek a levesünke kondició javítás végett. Ez minden tábornál így volt!

Búcsúzóul a közvetlenül mellettünk álló 11 emeletes USA katonai csapatszállító hazatérő, kikönyöklő  legénysége röhögve, még köpött egy-egy jónagyot felénk.

Azt hittük, hogy hazamegyünk, de hitünk téves volt.

 

A cherbourg-i kikötő látképe, akkor ugyanott állt a csapatszállitó hajó. Fotó: Internet

 

Az egykori sínpár, amin hazaindultunk.  Fotó: ME. 1991.

 

9.sz. Láger. Mailly de Camp. 35 nap.

A vasúti utazás a szokások körülmények között, ismét Párizs külvárosának érintésével kb. 2 napig tartott. Bizonyos lazítás érezhető volt őrzésünkben, ugyanis már nem zárták ránk a wagonajtókat az őrök. Párizsban egy pályaudvaron pont melletünk állt meg egy költözködő francia család wagonja, és még bort is kaptunk tőlük, máskor az ott megálló metroszerelvény utasaival folytattunk jelbeszédet.

A nyitott ajtó számomra majdnem végzetes volt. Halad a vonat immár a második napon, s lábunkat lógatva ülünk az ajtóban. Elhalad mellettünk  egy vonat, s a mozdonyból egy kidobott footbal labda nagyságú széndarab repül felém, és eltalálja a lábamat, de szerencsére csak ütésszerűren oldalról. Ha egy kicsit magasabban érkezik, akkor fejen talált volna. A vonat halad tovább, a lábam teljesen bedagadt, a láger megállójába érve járni sem tudok, s bajtársaim ölben visznek be a táborba. Szerencsére nem roncsolódott semmim, 1-2 hét, és rendbejöttem.

A hatalmas sátortábor Nancy és Metz közötti részen, lakott településektől távol fekszik. Fegyelmező viszonyok, alvás szintén a földön, étkezés elfogadható, de az idő nagyon lassan telik. Ide már otthoni hírek is érkeznek, főleg a pártokról, a közelgő választások kapcsán agitációként. Reménykedünk a hazautazásban, ami csak a 35. napon jön el.

Névsor szerint összeállitanak 3 szerelvényt, ki az elsőbe kerül, így Gérecz Attila is ezzel indul, ki a másodikba, így én is több hadapród társammal együtt, ki a harmadikba, de az a szerelvény csak jövő késő tavasszal indult haza, igy ők, pl. Puskás Csaba 1.éves, Böjthe Tamás 2. éves, és sok más bajtársam ott töltik a telet a sátorban.

 

10. A HAZAUTAZÁS.   / az  összes utazás kb.20 nap. /

Az utazást őreink 4-5 napra tervezték, melyből végül 13 nap lett. Induláskor 3 napi hidegélelmet kaptunk először, és utoljára. Többé semmit! Itt fordult elő másodszor fogságom alatt, hogy 4 napig semmit sem ettem. Sokat állt a szerelvény, s ilyenkor bejártunk a közeli falvakba csencselni-kéregetni.

Innsbruck város pályaudvarán 5 napot álltunk, s ellátatlanságunk ott volt a legkatasztrófálisabb. A kb. 8 fős Ami  őrség, akik a szerelvény közepe táján levő wagonban laktak, a szemünk láttán ott fogadták az alkalmi partnereiket, akiket a mi, ki nem osztott élelmünkből fizettek ki. Nagy csomagokkal távoztak a hölgyek, s ilyenkor a németül, és angolul tudó társaink kórusától és megvetésétől, meg valamennyiünktől zúgott a környék. A hölgyek közül többen megértésünket kérték, mondván nekik is kell valamit enni, s gyerekeiket eltartani. Közöttünk is voltak többen, akik beszélték a nyelvet, így Csicsery Zsiga bajtársunk is aktivan szólt érdekünkben.

Közeledett az orosz zóna, s egy éjjel valahol megállva, idegen szavakat hallunk. A wagonban a szokásos 60 fő fekszik, tetetjük, hogy alszunk. Felszáll egy valaki, zseblámpával körbevilágit, s az oldalfalra felakasztott lábbelijeinkből 1 pár csizmát és 1 pár bakancsot leakasztva, némán távozik. Hát megérkeztünk!

Bécsújhelyen a teherpályaudvaron is állunk 1-2 nap, s itt már sokan megszöknek, de az őrök akit meglátnak, félelmetes közelségbe még mellélőnek egy-egy sorozatot.

A kaposvári magyar hadifogoly ellenőrző állomásra október hó 30-án este érkezünk, s rövid leigazolást követően, ki  másnap, ki november hó 1-én délelőtt, valamennyien végleg távozunk.

Az elmúlt 3 hétben annyira szétszóródtunk, hogy elbúcsúzni sem tudtunk egymástól.

 

ZÁRSZÓ.

Jó magam csak 4 napos keresést követően november hó 4-én találtam meg megfogyatkozott családomat, azaz csupán édesanyámat, ugyanis a férfitagok ki 2,5 év, ki 5 év múlva érkeztek haza keleti hadifogságból.

Kényszerből még 1 évig a hadapród egyenruhámban, és a már emlitett német köpenyben jártam, mert nem volt más, amit felvehettem volna. Középiskolai tanulmányaimat csak 1946 őszén folytathattam.

A fogságbaesésemkor 78 kg. Hazaérkezéskor 48 kg. súlyú voltam, de vélem, hogy fogság  2-3. hónapjában 42-44 is lehettem.

1991 nyarán a teljes útvonalat bejárva, valamennyi tábort, 1995-ben pedig a jubileumi ünnepség színhelyét felkerestem.

Az átélt, és rögzített élmények számomra  életre szólóak voltak!

 

/kérem a bajtársakat, amennyiben pontatlanságot találtok a leírásban, úgy jelezzétek, továbbá a történetünk elmentéséhez módozati tanács a „HIREK” menűben található/

 

 

Székesfehérvár, 2009.január hó 23.

 

 

Mordényi Endre

3/1. hadapród

egykori hadifogoly

 

 

Utóirat: a „Palota lakói” közül 2 fő, a későbbi évek során – súlyos mozgásszervi problémák miatt – 50 %-os       

2.-ik világháborús hadirokkantvá lett  minősítve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza a fő oldalra